A székesegyház építéstörténete
Az egri püspökséget Szent István király alapította 1004 körül. Az egyházi központ kiépülése a vár területén kezdődött, ahol először valószínűleg egy fából készült templomot építettek. Ezt követően a Szent János evangélista tiszteletére felszentelt immár kőtemplomot előbb román, majd – a történelem viharai miatt – később gótikus stílusban építették újjá.
Az 1540-es években az egri várat hadászati szempontból átalakították, amely az addigi püspöki lakóvárból az ország egyik legerősebb végvára lett. A vár megerősítésének esett áldozatául a székesegyház gótikus szentélybővítménye, amelyet ekkor bástyává alakítottak át (Szentélybástya). Az 1552. évi török ostrom idején a püspöki templom jelentős része megsemmisült. A sikeres várvédelmet követő években a kanonokok testülete a mai bazilika területén álló Szent Mihály-plébániatemplomba költözött, amely 1580-tól hivatalosan is a székesegyház funkcióját töltötte be.
Az Oszmán Birodalom 1596. évi, második támadása során az egri vár elesett, melynek következtében 91 évig tartó török uralom kezdődött a város életében. A településnek az oszmán uralom alóli felszabadulását (1687) követően Telekesy István püspök (1699–1715) renováltatta a Szent Mihály-plébániatemplomot, amely ekkor már püspöki székesegyházként működött. A püspök 1713-ban, Giovanni Battista Carlone (1682–1747) tervei alapján, a régi templom egy részének megtartásával új székesegyház építésébe kezdett, de a munkálatok befejezése már utódára, Erdődy Gábor (1715–1744) püspökre hárult. Az új templomot Mihály arkangyal és Szent János apostol és evangélista tiszteletére szentelték fel 1727-ben.
A 18. század nagy formátumú püspöke, gróf Eszterházy Károly, már rövid idejű váci püspöksége alatt (1759–1761) is lerakta egy új székesegyház alapjait. Egerbe érkezésétől (1761) kezdve – számos egyéb építkezése mellett – érthető módon foglalkoztatta egy új, barokk stílusú székesegyház építésének a gondolata is. Az új főtemplomra vonatkozó terveket a püspök családi birtokáról, Tatáról való építész, Grossmann József (1747–1785), illetve Zillach Károly pozsonyi építőmester készítette el az 1780-as évek közepén. Eszterházy kérésére mindkét tervvariáns a Líceum épületéhez illeszkedő egységes városkép kialakítására törekedett. A megvalósításra azonban már nem jutott elég ideje a püspöknek. 1799-ben bekövetkezett halálát követően a hatalmas kiterjedésű egri egyházmegyét felosztották. 1804-ben VII. Pius pápa az egri püspökség területéből kihasította a kassai és a szatmári püspökséget, az egrit pedig érseki rangra emelte, a rozsnyói, a szatmári, a szepesi és a kassai püspökséget rendelve a fennhatósága alá.
Az Egri Főegyházmegye harmadik érseke, Pyrker János László (1827–1847) korábban velencei pátriárka volt. Kezdettől fogva foglalkoztatta egy új székesegyház építésének gondolata, mert megítélése szerint Egerbe érkezésekor „az egri érseki templom alig különbözött egy falusi templomtól”. Az első tervet Johann Baptist Packh (1796–1839), az esztergomi bazilika építésének vezetője készítette, de végül Hild Józsefnek (1789–1867), a magyarországi klasszicista építészet legnagyobb mesterének tervei alapján készült el a ma is látható épület. Az érseki székesegyház alapkövét 1831. március 22-én helyezték el, ünnepélyes felszentelését 1837. május 7-én Pyrker János pátriárka-érsek végezte. Az épület belső díszítése ezután több mint száz évig folytatódott. Pyrker halála után, végrendeletében utódát és a káptalant arra kérte, hogy a főszékesegyházat az ideiglenes bádogtető helyett rézfedéssel lássák el, és kifejezésre juttatta azon óhaját is, hogy a főszékesegyház falait, boltozatait és kupoláját arra hivatott művészekkel festessék ki.